Nagyboldogasszony (Minorita) templom

A Nagyboldogasszony templom

 

Amikor 1728-ban Miskolcon megtelepedett a minorita rend, a város vallási összetétele igen sajátos képet mutatott. A településen alig húsz katolikus család élt, de ezek is számkivetettjei voltak a városnak, mert katolikus ember nemcsak a tanácsba nem kerülhetett be, hanem még iparos sem lehetett, mivel nem volt olyan céh, amely tagjai közé fogadta volna őket. A rend célja éppen a római katolikus vallás megerősítése volt.  1729 áprilisában az egri Giovanni Battista Carlone kimérte a templom, a rendház és a kert területét és szeptemberben elhelyezték az alapkövet. A munka az egri püspök hathatós segítségével és az Almássy és Fáy családok adakozásából gyorsan haladt és 1743-ra nagyjából befejeződött a templom építése, bár külsejének-belsejének díszítése, felszerelése és a tornyok felhúzása még néhány évtizedekig eltartott. 1752-ben a rend Miskolcon négyosztályú algimnáziumot is alapított, melyet Mária Terézia 20 év múlva hatosztályúra emelt. 

 

Az 1843. július 19-i tűzben leégett a monostor tetőzete, megolvadtak a harangok, a boltozatok megrokkantak. 1845-re az eredetiek mintájára újjászülettek a tornyok, megerősítették a boltozatokat, helyreállították a homlokzatokat és a tetőzetet.

A jelenleg látható főoltár 1819 augusztusára készült el, mely a pápai nagytemploméval hozható rokonságba. A mostani oltárkép Tiziano Mária mennybemenetelét ábrázoló képének másolata, Sajósy Alajos munkája 1867-ből. Az oldalkápolnákban legelöl klasszicista oltárok állnak, a második sorban lévő Szent Ferenc-oltár azonban egyidős a templommal, 1744-re készült el. Ugyanekkor helyezték el túloldalon a Szent Antal-, a kápolnák harmadik sorában lévő Szent József- és a Szent Erzsébet-oltárt. Ezeknek a képei újak. A szószéket a rend asztalosa, Piringer Ágoston és egy egri szobrász készítette 1758-ban. A pompás padokat az eperjesi minorita rendház asztalosa, Stöcherle József készítette 1754-1766 során.

A templom boltozatai közel kétszáz évig díszítetlenek voltak. A neobarokk stílusú kompozíciókat és díszítőfestést 1928-ban Raksányi Dezső és Korény József készítette. A templom bronzkapuja Tóth Béla alkotása. 

 

 

„…ollyan a mi életünk, mint a szél, … mely: menten megyen s visszá nem tér, avagy mint az álom, mely csak rövid hivságh… csak ollyan életünk, mint a füst, … mely késedelem nélkül eloszol, avagy mint a virágh, mely hamar elhervad, … ollyan, mint a tajték, mely egy szelecskitől elszaggattatik, avagy mint az árnyék, …mely ha déllig nő, dellyest apad…” – írta Kelemen Didák szerzetes, a miskolci minorita kolostor, templom és iskola alapítója  Búzafejek című munkájában. A szerzőt már életében szent emberként emlegették, boldoggá avatása folyamatban van.

Páter Kelemen Didák 1683-ban született a háromszéki Kézdialmás-Baksafalván. Eperjesen tanult, itt lépett be a ferences rendbe, ahol tanulmányai végeztével tanári állást kapott. Tanárkodása nem tartott sokáig, mert az ellenreformáció időszakában különösen a Partiumban szükség volt új templomok, iskolák építésére. Ezzel a feladattal bízták meg Kelemen Didákot a felettesei. Kétszer választották meg a Minorita rend magyarországi tartományfőnökévé. Nevéhez fűződik a miskolci Nagyboldogasszony templom, rendház és iskola építésén túl a nyírbátori templom és rendház építése, a besztercei ferences rendház és templom restaurálása is. 

 

Miskolccal való kapcsolata az 1720-as évek derekán indult. 1725-ben Koháry István országbíró meghívására Pozsonyba indult. Útja a Sajó völgyében vezetett. Megrendülve észlelte út közben, hogy messze tájon se katolikus templomot, se papot nem talált. Didák atya útját megszakítva, nyomban beadványt intézett Borsod vármegye rendjeihez, hogy a minorita rend kolostort nyithasson Miskolcon. Kérte, adják át neki e célra a Tetemvár aljában lévő, romokban álló ősi Mária-templomot a hozzá tartozó területtel együtt, melyen akkor épp vásári bódék álltak. Hároméves huzavona után -- nem kis mértékben Didák atya prédikációjának hatására, melyet 1728 őszén Pozsonyban, a ferencesek templomában tartott az országgyűlés tagjainak -- a rend 1729 tavaszán megkapta a királyi rendeletet, mely teljesítette kérésüket. A templom építésének elindulását személyesen felügyelte, majd néhány hónap elteltével missziós útra indult. 

Amikor több éves misszió után visszatért Miskolcra, 1739-ben ismét pestisjárvány tört ki az országban. Az egri püspök meghívta Kelemen Didákot, hogy tartson a népnek könyörgő ájtatosságot a vész elmúltáig. A miskolciak azonban, akik számára már ,,szent ember'' volt, nem akarták elengedni. Didák atya, aki már két járványt élt át, s látta a nyomukban járó rettenetes anyagi és erkölcsi romlást, egy egész éjszakán át arcra borulva imádkozott az oItár előtt, hogy megtudja Isten akaratát. Reggel azt mondta a népnek: ,,Testvérek, Püspök Atyánk szava szólít, mennem kell. De Egerben sem lesz maradandó szállásom. Ott sem, itt sem lesz rám szükség e két évben. Sem Miskolcra, sem Egerbe nem fog betörni a vész...'' Aztán elindult Egerbe, ahol a püspök áldását kérte, hogy nekivághasson annak az útnak, amely az Alföld járvány sújtotta falvaiba vezetett. Ez volt az utolsó missziós útja. Testi erejét megtörte a három évtizedes állandó munka, a rengeteg virrasztás, nélkülözés, gyaloglás, s a testi kényelem állandó hiánya.

 

Az 1744-es esztendő első hónapjait már betegágyban töltötte. Szellemi frissességét mindvégig megőrizte, környezetének az utolsó pillanatig tanácsadója, vigasztalója, lelki irányítója maradt. Április 21-én még utoljára fölkelt, hogy elnököljön a miskolci rendházba összehívott tartományi nagygyűlésen a rend generális főnökének megbízására. A háromnapos gyűlést nagy körültekintéssel, okos tapintattal vezette és zárta be, de ez volt életerejének utolsó fellobbanása. Négy nap múlva, április 28-án halt meg. 

 

Élete szakadatlan munka volt, egy egész ország népe hallgatott rá és követte. Azon kívül, amit élőszóval három és fél évtizeden át annyi hallgatójának lelkébe írt, 13 kötetnyi beszéde, elmélkedése, imádsága maradt ránk. Sírja, emléktáblája és arcmása az általa alapított templomban látható.